Legutóbb a 11. héten jelentkeztem a jó hírrel, mely szerint nem leszek Down-kóros, és azóta sok jó és néhány nem jó dolog is történt velem. Először is, a tesóim megtudták, hogy én jövök!
A sztori így zajlott:
- – Kislányom, jönnél egy kicsit? Mutatok valamit! – kiáltott át Anya a másik szobába, de Nagyonnagytesóm (Anyának Kislányom) pont nem hallotta.
- – Kisfiam (Nagytesóm), szólnál Kislányomnak, hogy jöjjön ide hozzám? Beszélni szeretnék vele! – Anya megkérte tehát Nagytesómat, hogy legyen futár, aki ezt örömmel el is vállalta. Jött Nagyonnagytesóm.
- – Mutatok valamit, de ígérd meg, hogy nem kapsz hisztériás rohamot, és nem vakulsz meg – kezdte Anya, és azért így, mert amikor Anya a Nagytesómat várta, Nagyonnagytesóm egyáltalán nem örült neki, és még hisztériás rohamot is kapott, sőt, megvakult – állítólag – néhány percre.
Anya elővette az ultrahangos képeket, erre Nagyonnagytesóm felkiáltott:
- – Jesszusom, csak nem terhes vagy! – azt tudni kell, hogy Nagyonnagytesóm 18 éves múlt, és nem éppen a kifinomult modoráról híres nőszemély :).
- – De, bizony, hogy terhes vagyok, januárban kistestvéred születik! És egy rossz szót se merj szólni, mert az elmúlt két napban azt vizsgáltatták meg nyomozták, hogy van-e valamilyen genetikai károsodása, úgyhogy, ha beszólsz valamit, én biztosan nyakon csaplak!
Nagyonnagytesóm nézegette a képeket, Anya mutogatta neki az arcomat, a kezeimet, a gerincemet, és Nagyonnagytesóm egyszer csak felkiáltott:
- – Könyörgöm, legyen láááááány!
- – Hát, az már el van döntve, hogy mi lesz, majd kiderül pár hét múlva, de mi Apával tényleg azt gondoljuk, hogy nagyon-nagyon mindegy, milyen nemű lesz, csak egészséges legyen! – magyarázta Anya.
- – Igen, mindegy, hogy mi lesz, csak legyen egészséges… és lány! – itt kitört a röhögés, Anya azóta is ezt mesélgeti az ismerősöknek.
Aztán jött Nagytesóm!
- – Kisfiam, gyere csak, most veled szeretnék beszélni! – szólt át Anya a másik szobába. Nagytesóm jött.
- – Emlékszel – kezdte Anya -, hogy nemrég beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne neked egy kistestvér, akit megtaníthatnál mindenre, amit te tudsz? Hát, az a helyzet, hogy itt van a pocakomban egy kisbaba, és ő a te kistestvéred! Örülsz? – Anya neki is megmutatta a képeket, elmagyarázta, hogy mim hol található. Nagytesóm áhítattal nézte a fotókat, majd így szólt:
- – Majd megtanítom legózni, és arra is, hogy nem szabad a legót a szájába vennie! Meg megtanítom számítógépezni is, meg mindenre, amit én tudok!
Nagy volt az öröm.
- – Anya, szerintem legyen két baba, legyen egy lány is, meg egy fiú is! – közölte egyszer csak Nagytesóm – A fiúkkal olyan jól lehet játszani, a lányok meg annyira aranyosak!
- – Csak egy baba lesz, majd kiderül, hogy fiú-e, vagy lány. Majd együtt keresünk neki nevet, jó?
- – Legyen Marci! – heveskedett Nagytesóm.
- – Édesem, Marci te vagy, ő már nem lehet Marci!
- – Akkor legyen a neve: A Macska Legjobb Barátja!
:DDD Anya fél óráig fetrengett a röhögéstől.
Nagytesóm – akiről most már tudod, hogy Marci – elment a szobájába játszani, Nagyonnagytesóm maradt beszélgetni és örömködni Anyával. Elővették az utónév könyvet, és együtt böngészték. Pár perc múlva egyszer csak megjelent Marci Nagytesóm, karjaiban a macskával.
- – Anya, a macskával is akarsz beszélni?
Szóval így teltek az első pillanatok, amikor a testvéreim – és a macska is persze - megtudták, hogy hamarosan érkezem közéjük.
Innentől kezdve Anya többé nem titkolta, hogy beköltöztem. Legördült a válláról a teher, amit az első 12 hétben éreznek magukon a nők, és ha valaki rákérdezett, vagy elkerülhetetlenné vált a nyilvánvaló közlése, akkor Anya elmondta, hogy kisbabája lesz. Nem kérkedett velem, nem ezzel kezdte minden találkozón, de most már elkerülhetetlenül téma lettem. Mindenki gratulál, örül, volt, aki még el is sírta magát!
Akiknek nem felhőtlen az örömük
A nehéz esetet mamámék, Apa szülei jelentették. Ők ugyanis az elmúlt években ezerszer kijelentették, hogy nagyon nem értenek egyet azzal, ha egy család három vagy több gyereket vállal, mert azokat fel is kell nevelni, meg el is kell indítani az életbe, bla-bla-bla. Azért bla-bla-bla, mert mamámék mindig is jó anyagi körülmények között éltek, és tizenöt gyereket is felnevelhettek volna akár, de nem tették. Ez az ő dolguk, gondolta Anya mindig is. De az, hogy alapvetően mindenkit elítéltek, aki kettőnél többet mert vállalni, azt Anya már nem tudta bevételezni a bendőjébe…
Az elmúlt években ugyan Anyáék is úgy gondolták, hogy már nem lesz több gyerekük, de eszük ágában sem volt másokat megítélni a gyerekszámuk miatt. Anyának vannak gyermektelen ismerősei is, őket is abszolút megérti, meg ismer 7 gyermekes anyukát is, na, őrá konkrétan őszinte csodálattal nézett mindig is.
Amikor a nagyszüleim megtudták, hogy jövök, rögtön közölték, hogy nem örülnek, meg „mineeeek?”, és „kezdeni akarjátok elölről a pelenkázást meg az éjszakázást, meg a cumisüvegezést?”, és hasonló barátságos felvetések, amire Anya közölte mamámmal (neki anyósa), hogy „jobb lesz ha elkezd örülni, mert ha nem, akkor nem leszünk jóban!”.
Aztán mamám másnap már örült, de persze aggódott a pénz miatt – mintha bizony ők tartanák el Anyáékat… - meg amiatt, hogy minden olyan drága, meg, hogy akkor legalább már lány legyek…
Anya képzeletben lekevert neki két pofont, de a valóságban így szólt:
- - Legyen egészséges! Minden más másodlagos!
- - Az igaz! – hagyta helyben mamám.
Mamámék azóta sem tudják, min mentek keresztül anyáék az első vizsgálat és ultrahang idején, és min mennek keresztül még most is.
Nincs vége a rémhíreknek
Anya ugyanis megkezdte a vizsgálatokra járkálást: védőnő, háziorvos – kizárólag beutalóra írandó naplószámért -, vérvétel, belgyógyászat (szabadságon vannak augusztus végéig, úgy kell vadászni magánrendelést), következő nőgyógyászati vizsgálat, AFP, stb.
A nőgyógyásznéni még mindig ott tart, hogy az anyai életkor alapján valószínűsíthető a genetikai károsodás, ezért Anyát a három hét múlva esedékes 18. heti ultrahangra az I. számú női klinikára irányította, hiszen „ha kiderül, hogy valami baj van a babával, akkor ott azonnal rendelkezésre állnak a genetikai szakemberek, és gyorsan meg tudják csinálni az amniocentézist. Nagyon fontos, hogy a 18. héten megtörténjen az ultrahang, mert akkor még időben lehet lépni”.
Anya a nőgyógyásszal való találkozás napján még rendben volt lelkileg, elvégre tökmindegy, hova megy ultrahangra, így is úgy is 40-50 kilométert kell autózni, de másnap reggel úgy ébredt, hogy káromkodhatnékja volt! Meg is tette.
„Az isten ....sza már meg ezt a …va aggódást, a rohadt életbe már!” – úgyhogy tanultam néhány új szót.
„Az isten ....sza már meg ezt a …va aggódást, a rohadt életbe már!” – úgyhogy tanultam néhány új szót.
Anya megint azon akadt fenn: mi van akkor, ha valami bajom van, és az kiderül a 18 héten? Nem fogok előbb megszületni! Az oké, az jó dolog, hogy genetikai tanácsadás, meg genetikai szakember által végzett ultrahang, de ne rugózzunk már azon, hogy „jaj, csak minél előbb történjen meg, hogy még időben lehessen lépni!”
Igen, Anya is hallott olyan iszonyatosan ritka műtétekről, amiket úgy végeznek babákon, hogy azok még az anyjuk hasában vannak, de ha minden értékem jó volt – NT 3.0 mm -, akkor basszus, ne kelljen már újabb három hétig agonizálni! Utána meg még 20 hétig, hogy „de biztosan nem néztek el semmit?”.
Úgyhogy Anya bevetette az ÉFT-t stresszoldásra, és többet meditál is, mint szokott, mert azt érezte, hogy növekszik benne a stressz.
Az már csak hab a tortán, hogy az SZTK-ba minden második nap menni kellett, mire kiderült, hogy a belgyógyászaton szabadságon vannak, minden hétre jut vérvétel, a védőnő csak a szokásos vérvétel 2/3-át kérte, mert tájékozatlan, ezért újra kell menni, stb.
Anya sok mindent elvisel, csak az értelmetlen hülyeségeket nem. És ennek hangot is ad mostanában.
Már az is megfordult a fejében, hogy keres másik orvost, mert ez a doktornéni iszonyatosan aggódós, és elég egy aggódós egy terhesség mellé – mamám. (Nyilván a doktornéni és a magánrendelő levédi magát, hogy ha beteg gyerek születne, ne lehessen azzal vádolni, hogy ő nem tett meg mindent, de Anya szerint már túlmegy a határon.)
Úgyhogy most lehet telefonálgatni az I. számú női klinikára, jövő héten AFP és az elmaradt vérvételek jönnek, következő héten védőnő, rákövetkező héten aztán az ultrahang, majd újabb egy hét múlva újra a nőgyógyász. Anya vizeletét és vérnyomását szinte minden másnap nézik – minden vizsgálati helyen, ahol megfordul, és mindig normális, sőt, tökéletes! -, és ilyenkor Anyának az jut eszébe: „Van két gyerekem, akiket ezerszer több veszély fenyeget, mint a pocakban lévőt. Vajon miért nem vigyáztak ennyire rám ezelőtt, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy el tudom-e látni a meglévő családomat?!”
Anya már arra is gondolt, hogy csak ő túlérzékeny ebben a témában, de aztán mindig rájön, hogy ő maga azt tanítja, hogy ne hagyd, hogy a stressz befolyásolja az életedet, és ne menj birka módon mások után csak azért, mert az a megszokott… És olyankor rájön, hogy a nembirkaság néha szinte lehetetlen, mert fehér köpenyesek irányítanak a tömegbe, és ha nem mész, akkor felhívják a figyelmedet arra, hogy veszélynek teszed ki a gyerekedet, és csúnyán néznek rád.
Anya leginkább most szeretne elmenni egy világ végi tanyára vagy szigetre, ahol azért legyen természetesen szélessávú internet, és ott szeretné békességben, vidámságban eltölteni a hátralévő cirka 25 hetet, hogy senki nem rémisztgethesse, senki ne aggodalmaskodhasson feleslegesen, senki ne küldözgethesse sehova, senki ne szurkálhassa, és senki ne vizionáljon engem genetikai hulladékként. Már itt vagyok, már semmi nem fordíthat vissza, az Anyatermészet rendezi ezt a mozit, majd lesz, ahogy lesz!
Ez a normális érzés Anya szerint. És én mindenben igazat adok neki, elvégre ő az anyukám, ő mindenkinél okosabb, és szebb is, még így belülről is!
Ja, ha minden igaz, fiúként Martin Dorián, lányként pedig Mirella lesz a nevem :)
A Baba alias Spuri
Utolsó kommentek