A Baba Blogol - A pocaklakó jelenti

 

-    – Kislányom, jönnél egy kicsit? Mutatok valamit! – kiáltott át Anya a másik szobába, de Nagyonnagytesóm (Anyának Kislányom) pont nem hallotta.

- – Kisfiam (Nagytesóm), szólnál Kislányomnak, hogy jöjjön ide hozzám? Beszélni szeretnék vele! – Anya megkérte tehát Nagytesómat, hogy legyen futár, aki ezt örömmel el is vállalta. Jött Nagyonnagytesóm.

-        – Mutatok valamit, de ígérd meg, hogy nem kapsz hisztériás rohamot, és nem vakulsz meg – kezdte Anya, és azért így, mert amikor Anya a Nagytesómat várta, Nagyonnagytesóm egyáltalán nem örült neki, és még hisztériás rohamot is kapott, sőt, megvakult – állítólag – néhány percre.

Anya elővette az ultrahangos képeket, erre Nagyonnagytesóm felkiáltott:

-        – Jesszusom, csak nem terhes vagy! – azt tudni kell, hogy Nagyonnagytesóm 18 éves múlt, és nem éppen a kifinomult modoráról híres nőszemély :).

-       – De, bizony, hogy terhes vagyok, januárban kistestvéred születik! És egy rossz szót se merj szólni, mert az elmúlt két napban azt vizsgáltatták meg nyomozták, hogy van-e valamilyen genetikai károsodása, úgyhogy, ha beszólsz valamit, én biztosan nyakon csaplak!

 

Nagyonnagytesóm nézegette a képeket, Anya mutogatta neki az arcomat, a kezeimet, a gerincemet, és Nagyonnagytesóm egyszer csak felkiáltott:

 

-        – Könyörgöm, legyen láááááány!

-       – Hát, az már el van döntve, hogy mi lesz, majd kiderül pár hét múlva, de mi Apával tényleg azt gondoljuk, hogy nagyon-nagyon mindegy, milyen nemű lesz, csak egészséges legyen! – magyarázta Anya.

-       – Igen, mindegy, hogy mi lesz, csak legyen egészséges… és lány! – itt kitört a röhögés, Anya azóta is ezt mesélgeti az ismerősöknek.

 

Aztán jött Nagytesóm!

 

-         – Kisfiam, gyere csak, most veled szeretnék beszélni! – szólt át Anya a másik szobába. Nagytesóm jött.

-       – Emlékszel – kezdte Anya -, hogy nemrég beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne neked egy kistestvér, akit megtaníthatnál mindenre, amit te tudsz? Hát, az a helyzet, hogy itt van a pocakomban egy kisbaba, és ő a te kistestvéred! Örülsz? – Anya neki is megmutatta a képeket, elmagyarázta, hogy mim hol található. Nagytesóm áhítattal nézte a fotókat, majd így szólt:

-      – Majd megtanítom legózni, és arra is, hogy nem szabad a legót a szájába vennie! Meg megtanítom számítógépezni is, meg mindenre, amit én tudok!

 

Nagy volt az öröm.

 

-       – Anya, szerintem legyen két baba, legyen egy lány is, meg egy fiú is! – közölte egyszer csak Nagytesóm – A fiúkkal olyan jól lehet játszani, a lányok meg annyira aranyosak!

-       – Csak egy baba lesz, majd kiderül, hogy fiú-e, vagy lány. Majd együtt keresünk neki nevet, jó?

-       – Legyen Marci! – heveskedett Nagytesóm.

-       – Édesem, Marci te vagy, ő már nem lehet Marci!

-       – Akkor legyen a neve: A Macska Legjobb Barátja!

 

:DDD Anya fél óráig fetrengett a röhögéstől.

Nagytesóm – akiről most már tudod, hogy Marci – elment a szobájába játszani, Nagyonnagytesóm maradt beszélgetni és örömködni Anyával. Elővették az utónév könyvet, és együtt böngészték. Pár perc múlva egyszer csak megjelent Marci Nagytesóm, karjaiban a macskával.

 

-        – Anya, a macskával is akarsz beszélni?

 

Szóval így teltek az első pillanatok, amikor a testvéreim – és a macska is persze - megtudták, hogy hamarosan érkezem közéjük.

 

Innentől kezdve Anya többé nem titkolta, hogy beköltöztem. Legördült a válláról a teher, amit az első 12 hétben éreznek magukon a nők, és ha valaki rákérdezett, vagy elkerülhetetlenné vált a nyilvánvaló közlése, akkor Anya elmondta, hogy kisbabája lesz. Nem kérkedett velem, nem ezzel kezdte minden találkozón, de most már elkerülhetetlenül téma lettem. Mindenki gratulál, örül, volt, aki még el is sírta magát!

 

 

A nehéz esetet mamámék, Apa szülei jelentették. Ők ugyanis az elmúlt években ezerszer kijelentették, hogy nagyon nem értenek egyet azzal, ha egy család három vagy több gyereket vállal, mert azokat fel is kell nevelni, meg el is kell indítani az életbe, bla-bla-bla. Azért bla-bla-bla, mert mamámék mindig is jó anyagi körülmények között éltek, és tizenöt gyereket is felnevelhettek volna akár, de nem tették. Ez az ő dolguk, gondolta Anya mindig is. De az, hogy alapvetően mindenkit elítéltek, aki kettőnél többet mert vállalni, azt Anya már nem tudta bevételezni a bendőjébe…

 

Az elmúlt években ugyan Anyáék is úgy gondolták, hogy már nem lesz több gyerekük, de eszük ágában sem volt másokat megítélni a gyerekszámuk miatt. Anyának vannak gyermektelen ismerősei is, őket is abszolút megérti, meg ismer 7 gyermekes anyukát is, na, őrá konkrétan őszinte csodálattal nézett mindig is.

 

Amikor a nagyszüleim megtudták, hogy jövök, rögtön közölték, hogy nem örülnek, meg „mineeeek?”, és „kezdeni akarjátok elölről a pelenkázást meg az éjszakázást, meg a cumisüvegezést?”, és hasonló barátságos felvetések, amire Anya közölte mamámmal (neki anyósa), hogy „jobb lesz ha elkezd örülni, mert ha nem, akkor nem leszünk jóban!”.

Aztán mamám másnap már örült, de persze aggódott a pénz miatt – mintha bizony ők tartanák el Anyáékat… - meg amiatt, hogy minden olyan drága, meg, hogy akkor legalább már lány legyek…

 

Anya képzeletben lekevert neki két pofont, de a valóságban így szólt:

-       -   Legyen egészséges! Minden más másodlagos!

-       -   Az igaz! – hagyta helyben mamám.

Mamámék azóta sem tudják, min mentek keresztül anyáék az első vizsgálat és ultrahang idején, és min mennek keresztül még most is.

 

 

Anya ugyanis megkezdte a vizsgálatokra járkálást: védőnő, háziorvos – kizárólag beutalóra írandó naplószámért -, vérvétel, belgyógyászat (szabadságon vannak augusztus végéig, úgy kell vadászni magánrendelést), következő nőgyógyászati vizsgálat, AFP, stb.

A nőgyógyásznéni még mindig ott tart, hogy az anyai életkor alapján valószínűsíthető a genetikai károsodás, ezért Anyát a három hét múlva esedékes 18. heti ultrahangra az I. számú női klinikára irányította, hiszen „ha kiderül, hogy valami baj van a babával, akkor ott azonnal rendelkezésre állnak a genetikai szakemberek, és gyorsan meg tudják csinálni az amniocentézist. Nagyon fontos, hogy a 18. héten megtörténjen az ultrahang, mert akkor még időben lehet lépni”.

 

Anya a nőgyógyásszal való találkozás napján még rendben volt lelkileg, elvégre tökmindegy, hova megy ultrahangra, így is úgy is 40-50 kilométert kell autózni, de másnap reggel úgy ébredt, hogy káromkodhatnékja volt! Meg is tette.
„Az isten ....sza már meg ezt a …va aggódást, a rohadt életbe már!” – úgyhogy tanultam néhány új szót.

 

Anya megint azon akadt fenn: mi van akkor, ha valami bajom van, és az kiderül a 18 héten? Nem fogok előbb megszületni! Az oké, az jó dolog, hogy genetikai tanácsadás, meg genetikai szakember által végzett ultrahang, de ne rugózzunk már azon, hogy „jaj, csak minél előbb történjen meg, hogy még időben lehessen lépni!”

 

Igen, Anya is hallott olyan iszonyatosan ritka műtétekről, amiket úgy végeznek babákon, hogy azok még az anyjuk hasában vannak, de ha minden értékem jó volt – NT 3.0 mm -, akkor basszus, ne kelljen már újabb három hétig agonizálni! Utána meg még 20 hétig, hogy „de biztosan nem néztek el semmit?”.

 

Úgyhogy Anya bevetette az ÉFT-t stresszoldásra, és többet meditál is, mint szokott, mert azt érezte, hogy növekszik benne a stressz.

Az már csak hab a tortán, hogy az SZTK-ba minden második nap menni kellett, mire kiderült, hogy a belgyógyászaton szabadságon vannak, minden hétre jut vérvétel, a védőnő csak a szokásos vérvétel 2/3-át kérte, mert tájékozatlan, ezért újra kell menni,  stb.

 

Anya sok mindent elvisel, csak az értelmetlen hülyeségeket nem. És ennek hangot is ad mostanában.

Már az is megfordult a fejében, hogy keres másik orvost, mert ez a doktornéni iszonyatosan aggódós, és elég egy aggódós egy terhesség mellé – mamám. (Nyilván a doktornéni és a magánrendelő levédi magát, hogy ha beteg gyerek születne, ne lehessen azzal vádolni, hogy ő nem tett meg mindent, de Anya szerint már túlmegy a határon.)

 

Úgyhogy most lehet telefonálgatni az I. számú női klinikára, jövő héten AFP és az elmaradt vérvételek jönnek, következő héten védőnő, rákövetkező héten aztán az ultrahang, majd újabb egy hét múlva újra a nőgyógyász. Anya vizeletét és vérnyomását szinte minden másnap nézik – minden vizsgálati helyen, ahol megfordul, és mindig normális, sőt, tökéletes! -, és ilyenkor Anyának az jut eszébe: „Van két gyerekem, akiket ezerszer több veszély fenyeget, mint a pocakban lévőt. Vajon miért nem vigyáztak ennyire rám ezelőtt, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy el tudom-e látni a meglévő családomat?!”

 

Anya már arra is gondolt, hogy csak ő túlérzékeny ebben a témában, de aztán mindig rájön, hogy ő maga  azt tanítja, hogy ne hagyd, hogy a stressz befolyásolja az életedet, és ne menj birka módon mások után csak azért, mert az a megszokott… És olyankor rájön, hogy a nembirkaság néha szinte lehetetlen, mert fehér köpenyesek irányítanak a tömegbe, és ha nem mész, akkor felhívják a figyelmedet arra, hogy veszélynek teszed ki a gyerekedet, és csúnyán néznek rád.

 

Anya leginkább most szeretne elmenni egy világ végi tanyára vagy szigetre, ahol azért legyen természetesen szélessávú internet, és ott szeretné békességben, vidámságban eltölteni a hátralévő cirka 25 hetet, hogy senki nem rémisztgethesse, senki ne aggodalmaskodhasson feleslegesen, senki ne küldözgethesse sehova, senki ne szurkálhassa, és senki ne vizionáljon engem genetikai hulladékként. Már itt vagyok, már semmi nem fordíthat vissza, az Anyatermészet rendezi ezt a mozit, majd lesz, ahogy lesz!

 

Ez a normális érzés Anya szerint. És én mindenben igazat adok neki, elvégre ő az anyukám, ő mindenkinél okosabb, és szebb is, még így belülről is!

 

Ja, ha minden igaz, fiúként Martin Dorián, lányként pedig Mirella lesz a nevem :)

 

A Baba alias Spuri

Szóval, tegnap ott hagytuk abba, hogy Anya kibukott azon, hogy mostantól százalékokban és kockázati tényezőkben mérik, és visszasírta az előző terhességét, ahol az volt a legnagyobb probléma, hogy „jaj, anyuka, csak nehogy sokat hízzon!”. (Elvégre, ha valaki még nem múlt el 37 éves, attól még lehet halálra szekálni hülyeségekkel…)

Mára volt időzítve egy ultrahang diagnosztika a klinikán, ami arra hivatott, hogy a szonográfus szakember jó alaposan átnézze minden porcikámat, kiszűrve az eltéréseket, illetve az eltérések hiánya alapján feltételesen kizárja az eltéréseket… Mert ilyenkor nem diagnosztizálnak, csak szűrnek.
 

Anya egész éjjel netezett, kb. 2 órát aludt összesen, de közben jól kiművelte magát statisztikából és valószínűség számításból, és a Down-szindróma, és hasonló veleszületett genetikai betegségek magyarországi statisztikáiból, az elmúlt 20 évre visszamenőleg.

Az apropót ugyebár az adta a rémületnek, hogy a doktornéni tegnap túl vastagnak talált a tarkóredőmet. Hát, én már csak ilyen nyakas vagyok ezek szerint.
 

Anya elolvasott persze minden fórumot is, minden anyuka beszámolóját, aki hasonló cipőben járt az elmúlt 10 évben, és bizony találkozott sok-sok vidáman végződő, és sajnos nem vidáman végződő történettel is. Reggel 6-kor úgy kapcsolta ki a laptopot, hogy most már tényleg lesz ami lesz, több információ már nem segít semmiben.
 

Az ultrahangon a világ legkedvesebb szonográfusa, Áginéni vizsgált engem, és Anyáékat olyan érthetően és korrektül tájékoztatta mindenről – beleszőve saját szakmai tapasztalatát is a protokollon és a szoftver kockázatelemző képességén túl -, hogy Anya az első két percben megnyugodott: Nem lesz itt semmi baj.
Apa is benn volt, végigmozizta a majdnem 1 órás eseményt.

A dolog a tarkóredő megméréssel kezdődött, mivel ez volt a rémület forrása tegnap: nagyon gyorsan kiderült, hogy a tarkóredőm kereken 3.0 mm, ami azt jelenti, hogy pont a határ, ami önmagában semmit nem jelent, azért kell a nagy átfogó vizsgálat, hogy kiderüljön, hogy más egyéb eltérési lehetőségekkel együtt milyen eredmények jönnek majd ki.
 

És akkor Áginéni végigment mindenen: a szívemen (kamrák, pitvarok) az orrcsontomon, az arc-koponya által bezárt szögön, a combcsont méretén, a szívverésemen, a szívfrekvencián, a köldökzsinórban található ereken, és így tovább.

Minden a lehető legjobb, legoptimálisabb értéken van, kijelenthetjük, hogy remek formában vagyok. Minden mért eredmény NEM igazolt a Down-szindróma lehetőségét.
Kiderült, hogy van két vesém, van gyomrom, és már pisilni is tudok.
10-10 ujjacskám van a kezeimen és a lábaimon, és az agykamráim is úgy néznek ki, ahogy annak kell.

Szó szerint minden rendben.
Csak hát a tarkóredő vastagsága van a határon, amire Áginéni azt mondta, hogy így összességében ő nem aggódna.

Aztán bejött a főorvosbácsi is, aki végignézte a rólam készült képeket, méreteket, minden paramétert, és nagyon elégedett volt.

Aztán ezeket az adatokat bevitték abba a szoftverbe, ami kiszámolja a kockázatot statisztikailag. Ha az érték 1:150 alatt van, akkor az már nagy kockázat, és a szűrés pozitívnak minősül. Ha efölött van, akkor nyugika van, de Magyarországon minden 37. évét betöltött terhes anyucit minden értéktől függetlenül elküldenek genetikai tanácsadásra, ahonnan rövid út vezet a beszúrásos kromoszómavizsgálatig.
 

Míg a szoftver számolt, addig a főorvosbácsi Anyáékkal beszélgetett, hogy ezek nagyon jó eredmények, nem kell aggódni, de a protokoll az, hogy genetikai tanácsadás, stb… Amit persze nem kell elfogadni, de nekik az a feladatuk, hogy tovább küldjenek.
 

Anyáék bólogattak, de közben tudták mindketten, hogy nem lesz itt semmi féle beszúrogatás meg tanácsadás egyelőre, ugyanis az, hogy 5 kritikus markerből 1 van a határon – pont a határon, nem fölötte kicsivel, hanem pont rajta -, illetve minden más vizsgált jellemző szinte tökéletes, az még józan paraszti ésszel is azt jelenti, hogy nincs baj. Egyszerűen ilyen a tarkóredőm. (Nem beszélve arról, hogy full normális tarkóredő eredménnyel is születnek végül beteg gyerekek, még Down-szindrómások is :(). Azt se felejtsük el, hogy az előzményekben, és a rokonságban, soha senkinek nem volt genetikai, vagy veleszületett betegsége!
 

Szóval, ment a csevegés, amikor elkészült a gép az elemzéssel: 1:19.
Baromi rossz eredmény. Statisztikailag.
Anya később megnézte a grafikonokat, amiket kapott, és bizony, a szoftver szerint a 3.0 NT eredmény messze nem normális, hanem a 2.0 a normális felső határa. Naná, hogy nagy kockázati arányt számol a gép!
Az orvosok szerint viszont pont normális a 3.0. NT érték.

Ilyenkor teszi fel a kérdést az egyszeri kismama: kinek higgyek? Az orvosnak, vagy a szoftvernek?
Te kinek hinnél?
 

Az éjszaka Anya rengeteget megtudott a genetikai megbetegedések statisztikájáról. Például azt, hogy a Down-kóros élve születések előfordulása a korrekt és bárki számára hozzáférhető szűrés ellenére nem csökken! Ugyanúgy ingadozik, mint a világ minden más országában. Egyik évben picit kevesebb, másik évben picit több, összességében az elmúlt 20 évben folyamatosan növekszik.
 

Tehát a szűrés semmit nem segít, nincs ráhatása az eredményekre.
De ez még nem minden. Konkrétan a Down- szindrómások terhesség alatti felderítési rátája 45%, ami elég rossz arány a többi genetikai károsodáshoz képest. (Az átlag 61-62% körül van, más betegségeknél.)

Plusz még egy érdekesség: a terhesség alatt felderített Down-szindrómások elég kicsi, de szignifikáns hányada egyszerűen eltűnik, anélkül, hogy terhességmegszakítás lenne a történet vége. Tehát Down-szindrómásnak titulált babák végül mégsem lesznek azok?
Ez az anomália egyetlen más veleszületett betegségnél sem fordul elő a statisztikában!
 

Ezek fényében Anya és Apa megnyugodtak. Anya hazafelé mondta Apának, hogy ezer féle képpen tudná racionalizálni a döntést, de egyszerűen csak ennyi: nem vizsgálódunk tovább. A jövőben mennek a hagyományos vizsgálatok, a 19-20. hét környékén lesz még egy nagy ultrahang, de egyébként a kocka el van vetve: megtartanak mindenképp. (Pezsgőőőőőt!)

Anya egyébként megint elnevette magát,  miközben engem néztek, olyan flikk-flakkokat csináltam: ugráltam, „szaladtam”, hadonásztam, forgolódtam, (rászolgáltam a becenevemre: maradok Spuri). Aztán úgy 40 perc elteltével összekuporodtam és szunyáltam egyet, és 10 percig nem is lehetett felébreszteni. Hiába no, fárasztóak ezek a vizsgálatok.
 

Anya nemsoká felhívja a doktornénit, és megbeszéli vele a továbbiakat.
Január végén fogok születni, és íme egy értelmezhetetlen gyurmafigura rólam. (Apa szerint nagy hókuszpókusz ez a 4D ultrahang, mert a hagyományoson minden sokkal jobban látszik.)

 

Anya ült az autóban, míg Apa bement az egyik boltba, és ahogy ott ült, a könnyein át nézegette az utcán mozgó embereket, akik látszólag gondtalanul jöttek-mentek, beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp gondterhelten vonultak, nagy szatyrokat, vagy gyerekeket vonszolva maguk után.

Anya ott ült, és az jutott eszébe, hogy a világ összes emberének problémája eltörpül amellett, amikor azt közlik veled, hogy nagy a lehetősége annak, hogy hamarosan döntéshelyzetbe kerülhetsz a gyereked életéről vagy haláláról, mert valószínű LEHET, hogy az a kis kapálózó, fickándozó, ide-oda úszkáló gyönyörűség a pocakban – ez vagyok én -, akárhogy is szépítjük, lehet, hogy egy genetikai romhalmaz.

 

Az úgy volt, hogy Anya megtalálta a neten azt a doktornénit, akivel annak idején nagytesómmal való terhessége alatt találkozott egyszer, és bejelentkezett hozzá mára, vizsgálatra. A doktornéni egy magánklinikán magánrendel, és nagyon aranyos, nagyon kedves, sőt, nagyon korrekt is, és mikor Anya, mosolyt erőltetve az arcára, kijött a rendelőből, arra gondolt, hogy talán túlságosan is korrekt. Mert boldogok a lelki szegények. Boldogok azok, akik nem tudnak a veszélyekről, nem tudnak a károsodásokról, nem tudnak semmi bajról, csak élnek vígan és gondtalanul…

 

A doktornéni megvizsgálta Anyát, közben beszélgettek az előzményekről, rákszűrés, manuális vizsgálat, majd jött a hüvelyi ultrahang.

Anya hangosan felnevetett amikor meglátott, ugyanis én már készültem: összevissza úszkáltam, kapálóztam, integettem, forogtam, bukfenceztem. Anya látta a lábujjaimat, és azt, hogy mikor szorítom ökölbe, és mikor nyitom ki a kezem. Látta az arcomat, ami leginkább egy kis manóéra hasonlít, és látta az okos buksimat is. Most először találkoztunk így Anyával, nagy volt a boldogság. Pár percig…

 

A doktornéni megmérte, hogy 47 mm vagyok a fejem tetejétől a fenekemig – mert már olyanom is van -, aztán próbálta megmérni a tarkóredőt, vagy mi a fenét. De én nem hagytam. Egyszer egy pillanatra majdnem sikerült belőni, de már el is mozdultam. Viszont a doktornéni úgy látta, hogy az a tarkóredőizé vastagabb, mint kellene lennie. Megmérni nem tudta, de úgy látta.

És akkor kezdődött: Anya betöltötte a 37. életévét, ami statisztikailag azt jelenti, hogy Anya a legutóbbi szülinapján beállt a potenciális genetikai hidrogénbombák táborába, és már maga ez az évszám összességében azt jelentHETI, hogy én genetikai deformitásban szenvedek.

 

Az, hogy a tarkóredő vastagabbnak tűnik, gondra utalHAT. Anya ekkor jött rá, hogy ez a terhessége a feltételes módról fog szólni, meg a statisztikai valószínűségekről.
A doktornéni azonnal felhívta a magánklinika vezetőjét, a főorvos urat, és konzultált vele. A főorvos úr közölte, hogy holnap Anya fáradjon be újra, és megcsinálják a genetikai ultrahangot. Ezen az ultrahangon néznek mindent, nemcsak tarkóredőt, és egy vele párosított vérvizsgálattal nagyon nagy eséllyel kiderülHET, hogy szükség van-e mondjuk magzatvíz és egyéb mintavételezős vizsgálatra (amikor is egy bazi nagy tűvel döfködik az én kis kényelmes fészkemet).

Anyával közölte a doktornéni, hogy ez az egész még csak feltevés, még semmi sem biztos, sőt, hogy bármi is biztos legyen, nagyon sok vizsgálat kell. Anya már majdnem megnyugodott, amikor a doktornő elkezdett arról beszélni, hogy akár úgy is dönthetnek Anyáék, hogy megtartanak, de akár úgy is, hogy nem akarnak beteg babát.

 

Anya ennél a pontnál volt úgy, hogy mindjárt lefordul a székről, mert az egy dolog, hogy statisztikai lehetőségekről van szó egy meg nem mért, vélelmezett eredmény  - illetve szemre mérés – kapcsán, de az már teljesen más történet, hogy arra terelődik a szó, hogy terhesség megszakítás, vagy épp a szülői döntés felelőssége, beteg gyermek vállalása esetén.

Anya nem volt arra felkészülve, hogy ezen a csodálatos, első találkozás-napon ilyen dolgokkal kell szembesülnie.

Anya azóta nem tudja kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy bárcsak még ne látott volna engem… Bárcsak még egy elképzelt kis embrió lehetnék a fejében, és nem pedig egy láthatóan erős, mozgékony, vicces kis figura, akinek Apa már becenevet is adott: Spuri.

Anya hazaérve azonnal rákeresett a down szűrésre, és talált is egy korrekt cikket. Tények és tévhitek a Down-szűrésről http://www.hazipatika.com/articles/Tenyek_es_tevhitek_a_Down-kor_szuresevel_kapcsolatban?aid=20081120185005

 

A cikkből Anya megtudta, hogy holnap nagyon korrekt méréseket fognak végezni az ultrahangon, és már csak 21 órát kell addig várnia, míg megtudja a további lépéseket.

Mert azok biztosan lesznek a doktornéni szerint, mert hát Anya ugyebár újabban a genetikai roncstelep meghatározásra is pályázhatna - statisztikailag...
 

Addig is, Anya megpróbál nem gondolni a legrosszabbra – ami a világ legnehezebb feladata, a lehetetlennel határos -, és megpróbál nem látni maga előtt engem. De erről meg úgy gondolja, hogy akkor nem lenne méltó az Anya megnevezésre…

 

Holnap jelentkezünk az eredményekkel...

 

A Baba alias Spuri

 

 

Szóval, Anya mostanában a saját elviselhetetlen oldalát tapasztalja. Semmi nem jó neki, de főleg az nem, ami lassú, langyos, enyhe, vagy épp unalmas. Például, ha valaki lakott területen 40-nel megy előtte, persze indokolatlanul, akkor tuti, hogy ideges lesz, és morog, hogy „most ugyan miért nem mész???”.

Vagy, ha egy film sztorija nem akar belendülni az első 10 percben, akkor háborog, hogy „Nem igaz már, hogy ebbe a sz.rba pénzt fektettek! Ki volt az az idióta???”

 

Aztán ott vannak az irracionális kiakadások: Apa nem vette fel a telefont, ezért Anya 48-szor hívta egymás után, mígnem végre észrevette, hogy Apa konkrétan otthon hagyta a telefonját az ebédlőasztalon, persze lenémítva. Anya a 48-szori telefonálás közben tudatában volt annak, hogy ő ilyes sosem szokott csinálni, elvégre ő is utálná, ha bárki 48-szor hívná, másrészt pedig alig szokták egymást hívogatni napközben, naná, hogy Apának semmi oka magára növeszteni a telefonját.

 

Igen ám, csakhogy Anyának az járt a fejében a hívogatás közben, hogy „És ha valami baj lenne???”, amiről meg rögtön eszébe jutott, hogy ez már a hiszti minősített esete, de csak nem bírt róla lejönni, nyomkodta tovább a gombokat, már-már kéjes módon.

 

Aztán, mikor Apa előkerült, Anya jól kidühöngte magát , majd fél óra múlva újra eljátszotta a 48-szori telefonálást, de akkor már tudta, hogy Apa biztosan magával vitte a telefont… Csakhogy mivel le volt némítva, természetesen nem tudott róla, hogy Anya rákattant a gombnyomogatásra.

 

Szóval, Anya szép csendesen pityeregve megállapította, hogy kezd megbolondulni, és mire én kibújok, valakit minimum agyon fog verni egy szívlapáttal, ha így haladnak a dolgok tovább.

 

Azért persze vannak szép napok is. Anya néhanapján már egészen jól érzi magát gyomorilag, olyankor nem undorodik semmitől, és ezek a napok nagyon kellemesen, békésen, nyugodtan telnek tervezgetéssel, a rólam való álmodozással, meg annak elképzelésével, hogy mit szól majd a nagytesóm, ha megtudja, hogy kistesója lesz, és hasonló babavárós dolgok.

 

Zajlik az élet nálunk, gyorsan telnek a hetek, én már fickándozós mozdulatokra is képes vagyok, sőt, lassan már integetni is tudok, és végre rendes babafejem és babaformám van. (Hiúság, Baba a neved ;))

 

Minden délután ráveszem Anyát, hogy szunyáljunk egy kicsit, még ha csak 10 percet is, mert ha ez kimarad, akkor tudom, hogy Anya még a fáradtságtól is ideges lesz este, és ezt egy felelős gondolkodású Baba meg kell, hogy előzze.

Jövő héten arról írok, hogy Anya miért pont a doktornénit választotta, addig meg haladunk előre a növekedés útján. (Anya itt felröhögött, mert szerinte ő aztán növekszik rendesen ;))

 

A Baba

Hellószia! Jól vagy? Én jól vagyok, köszi. Kb. két centi „magas” vagyok, és van gerincem is, és bár még mindig embriónak hívnak, határozottan kezd emberi formám lenni (bár egyes laikusok még simán összetévesztenének egy kismacska embrióval is.)

 

Alakulunk, ez a lényeg.

 

Anyának mostanában sikerül kicseleznie az egész napos – egészen pontosan este 8-ig tartó – émelygést és undorérzést: evés közben nincs undor, nincs émelygés. Mikor erre anya rájött, lelki szemeivel már látta magát 150 kilósan, de azon nyomban el is mosolyodott eme gondolatra, hiszen boldog, vidám, émelygéstől mentes 150 kilót látott maga előtt, és ez azért nem egy mellékes fegyvertény mostanában.

 

Persze mikor Apa egyik este, vacsora után a saját pocakját simogatva megjegyezte, hogy: „Asszem ideje lenne már fogyóznom”, akkor Anya finoman bokán rúgta, és közölte: „2012. januárig ne merészelj előttem fogyókúrát emlegetni, te piszok!”, úgyhogy békésen megegyeztek abban, hogy majd akkor fogyóznak együtt, amikor már vége lesz az én szoptatási időszakomnak is. Anya azóta boldogan majszolgat egész nap, Apa pedig elégedetten vacsorázik bőségesen továbbra is.

 

Mit majszolgat anya? Főleg szotyit, almát, narancsot, dinnyét, és efféle jól bevált dolgokat. Az tény, hogy a cseresznyétől és a citromos teától csak rosszabb lett a gyomorhelyzet, úgyhogy nagy variáció nincs, bármi nem jöhet le ide, mert én azt visszaküldöm ;).

 

 

Először is: egy picit már látszik, hogy az a pocak már nem afféle hájtömeg, amit leszorít a farmer, ugyanis ezt a pocakot már nem szoríthatja semmi. Merthogy akkor az nagyon rossz érzéseket generál Anyában, és amint teheti, lehúzza a cipzárt, kigombol minden gombot. Igazság szerint Anya legszívesebben egész nap egy szál bugyiban flangálna, de azt elég nehéz kivitelezni bevásárlás és étteremben trécselés közben.

 

Aztán: Anya nem éppen a fénykorát éli fizikailag, és ez az arcán – szerinte főleg az arckifejezésén – is meglátszik. Így aztán nem volt meglepve, mikor egyik barátnője minap megkérdezte:

 

-          Minden rendben van veled?

-          Igen, köszönöm szépen, minden a legnagyobb rendben – válaszolt Anya gondtalannak tűnve.

-          De biztos? – Anya barátnője nem egy könnyen feladós típus.

-          Persze, hogy biztos! Miért? Talán nem úgy tűnik?

-          Hát, nem igazán. Valahogy olyan rosszul nézel ki.

 

Na, bumm, Anya nem tudta, hogy hápogjon-e tovább döbbenten, vagy röhögjön egy jó nagyot. Azt ugyanis még csak egy embernek árulta el direktben, hogy én beköltöztem, ez pedig nem más, mint az ő Anyukája, vagyis az én Mamim. Ezen kívül egy valaki jött rá ebből a blogból, hogy kinek is lesz kisbabája, tehát Apán kívül két ember van a Földön, akinek tudomása van rólam, és ezt a számot Anya még szeretné is tartani egy pár hétig.

 

Hogy miért?
Először is, nyugalmat szeretne. Nem szeretné, ha hirtelen mindenhol a családban az lenne a téma, hogy Anyáéknak megint gyerekük lesz, és nem azért nem szeretné ezt Anya, mert önző, és csak magának akar engem, hanem azért, mert Anya most mindentől undorodik. Ez is a gyomorból induló, de valahogy érzelemként megnyilvánuló tünet: most az imádott dolgok is utálatosak tudnak lenni, a nemszeretem dolgok pedig kimondottan gyűlöletesekké tudnak válni (lásd. mosogatás). Anya úgy számol, hogy 4-5 hét múlva elmúlik ez a gyomorból táplálkozó, de érzelemként megjelenő koraterhességi tünet, és akkor majd lehet örömködni együtt.

 

Aztán persze itt van ez a babona dolog is: a magamfajta picibabák az első 12 hétben a legsérülékenyebbek, így aztán sokszor volt már rá példa – Anya életében is, még nagyon régen -, hogy mindenki nagyon boldogan várta a babát az első hetektől, de az a 12. héten úgy döntött, inkább visszafordul…

Anya úgy gondolja, hogy ha esetlegesen rosszra fordulna a dolog, azzal a fájdalommal szeretne egyedül maradni. Ráadásul, ahogy nagytesómnál is észrevette 6 éve, amikor néhány hetesen bejelentette a munkahelyén, hogy kisbabát vár, akkor a legtöbben nem azt reagálták, hogy „Nahát, dejó, gratulálok!”, hanem ezt: „Na, azért ne kiabáld el, várd meg a 12. hetet…”

 

Na, ezeket az intelmeket is érdemes megspórolni – gondolta Anya – meg azt is, hogy bárki azt merészelje gondolni „tudtuk előre, hogy ennek nem lesz jó vége” így azt beszélték meg Apával, hogy csak a kritikus idő letelte után fognak szólni a családnak és ismerősöknek rólam, hogy akkor már jószerivel senkinek ne kelljen aggódnia.

 

Addig viszont elég masszív feladatnak tűnik leplezni a rosszullétet, az émelygést, a fáradékonyságot, a délutáni alvásigényt, így aztán egyszer-kétszer már majdnem kicsúszott Anya száján, hogy „Képzeld, van egy kis albérlőm a pocakomban!”, csak azért, hogy ne kelljen olyan nagy erővel tartania magát, de aztán valahogy elmúlt a mondhatnék, és titok maradtam. És nekem így tökéletesen megfelel.

Anya terhes. A szó legszorosabb értelmében: úgy érzi, mintha mázsás súlyokat cipelne, miközben egész nap baromi kellemetlen dolgokat érez gyomortájon.

Minden nap, legalább egyszer elmondja apának, csak a miheztartás végett: nagyon terhes vagyok…

Miközben éppen, hogy csak betöltöttük a 6. hetet.

 

Jelentem, kb. 3-4 milliméter vagyok, és dobog a szívem. Egy kis űrbéli mutánsra hasonlítok, semmi emberi formám nincs még. De napról-napra fejlődöm, és néhány hét múlva már valóban egy pici baba leszek, amilyennek az anyák elképzelik magzatukat.

 

Anya közben szenved. Szó szerint érzi, ahogy a hormonális atomrobbanás-sorozatok elárasztják a testét mindenféle szokatlan érzéssel.

 

Itt vannak például a szagok. Minden szag utálatos most, még az is, ami egy órája kívánatos volt számára. Pillanatok alatt undort keltővé tud válni még a friss paradicsom, vagy az ínycsiklandó húsleves illata is.

 

Az egész napos émelygéstől anya a plafonon van. Bármit tesz, vagy nem tesz, 10 percenként tör rá a kellemetlen bizsergés és forgás a gyomra tájékán, hogy aztán észrevétlenül, újabb 10 perc alatt múljon el. És aztán kezdődik elölről, még este is. Egyedül evés közben szűnik meg az émelygés, de anya szerint nem a legjobb megoldás végigeszegetni az első három hónapot (illetve abból még 6 hetet).

 

Érdekes tünet az éhség teljes intoleranciája. Anyára villámcsapásként tör rá az éhség, de nem remegés, gyomorkorgás, vagy vércukorleesés formájában, sokkal inkább türelmetlenségként. Úgyhogy anyát mostanában éheztetni nem a legjobb életbiztosítás…

 

De ami a leginkább elviselhetetlen, és ami miatt anya még sírt is, az az, hogy éjjel egyáltalán nem tud aludni, ugyanis a ház összes ágyát és fekvő alkalmatosságát végigpróbálva rá kellett döbbennie, hogy egyszerűen semmin nem tud kényelmesen aludni.

 

Az öt percenkénti forgolódás, az állandó felébredés, aztán a fél éjszakás virrasztás két nap alatt kikészítették édes szülémet, aminek aztán hirtelen ötlettől vezérelt, de megalapozott matracvásárlás lett a vége. 3-5 nap múlva fogják kiszállítani, és anya kiszámolta, hogy addigra már lassan 7 hetes leszek, talán addigra már megjelennek a kis végtagbimbóim is, de legalább már emberibb fejem lesz.

 

Anya közben arra is gondolt, hogy ha ez a terhes állapot fog folytatódni még 8 hónapon keresztül, akkor amint kinövöm a pelusos korszakomat, jól el fog seggelni. Mintha bizony én tehetnék róla. Ő akarta :).

 

Ja, anya közben olvasott egy cikket, hogy törvénymódosításban fogják a kispapák érdekeit is védeni – hogy hogyan, az még mindenki előtt homályos-, és a törvényben a terhesség szót mindenhol lecserélik majd a várandósság kifejezésre.

 

Anya morcosan dörmögött az orra alatt: Napersze, férfiak döntenek megint… Miért nem kérdezitek meg anyátokat, hogy terhesnek érezte-e magát, vagy a tündérmesébe illő várandósság szóval írta volna le inkább a gyerekvárást? Én az elsőre szavazok!

 

A jövő hétre anya betervezte egyrészt, hogy 12 órákat fog aludni az új memóriahabos matracon, illetve utánajár, hogy milyen szülész-nőgyógyász felhozatal van a vidéken.

Amit anya nagyon utál – többek között -, az az, hogy a terhesség alatt vizsgálatról-vizsgálatra, orvostól-orvosig, intézményből-intézménybe kell járkálni, még akkor is, ha azt semmi nem indokolja. Bár mindenki úgy tartja, hogy a terhesség nem betegség, hanem állapot, de érdekes módon az egészségügyi protokoll nem ezt támasztja alá.

 

De erről majd jövő héten, most megyek tovább fejlődni, növesztenem kell magamat :).
 

A Baba

Anya ugyebár összeolvasott mindenfélét a koraterhességi tünetekről, miközben rájött, hogy ezen tünetek után csak akkor nyomoznak a potenciálisan várandós nők, amikor még semmi sem biztos. A koraterhességi tüneteknek akkor van jelentőségük, amikor még nincs elvégezve terhességi teszt, amikor még nem késik a havi vérzés, a gyermekre vágyó nő viszont figyeli önmagát, hiszen azt mindenki tudja, hogy a terhességet meg lehet érezni.

 

Vagy mégsem?

 

Anya ismer olyan nőket, akik hónapokig nem vették észre, hogy kisbabát várnak. Vannak, akiknek annyira rendszertelen a menzeszük – bár ezt manapság gyógyszerekkel orvosolják -, hogy fel sem tűnt, hogy kimaradt egy-két-sok alkalom. Néhány hónap múlva meg hatalmas rúgásokkal jelzett a pocaklakó, hogy „Hé, küldj már le egy kis almalevet!” – talán emlékszel még a Nicsak ki beszél? című film klasszikus jelenetére.

 

Vannak olyanok is, akik babával a pocakban is rendszeresen menstruáltak, és majdhogy nem a szülés előtti pillanatban derült ki, hogy itt bizony valaki a világra kívánkozik.

Szóval, egyáltalán nem egyértelmű az, hogy a terhességet meg lehet érezni, még többedik gyereknél sem. Mint meséltem, Anya kétszer is azt hitte az elmúlt két hónapban, hogy terhes, de csak nem volt az. Aztán mikor meg beköltöztem, alig akarta észrevenni :).

 

Anya talált egy remek listát arról, hogy mik a leggyakoribb terhességi tünetek:

 

Remekül összeszedett cikk, és ha babát tervezel, érdemes elolvasnod akkor, amikor még csak reménykedsz, meg akkor, amikor már tutira beköltözött a te pocakodba is az egyik kollégám :).

 

Ég és föld a két hozzáállás, majd meglátod. Amikor csak reménykedsz még, akkor mind a 15 jelet észreveszed magadon, amikor pedig már biztos vagy abban, hogy terhes vagy – mert a teszt, vagy laborvizsgálat, vagy UH megerősítette -, akkor már rájössz, hogy igazából alig néhány tünet igaz rád.

 

Kora terhességi tünetek Anyánál, így az 5. héten:

1.)  A cicik óriásira nőttek – szinte kétszeresére – és csak melltartóban érzi komfortosan magát, mert az a helyén tartja, és az érintésektől is óvja. Nemcsak érzékenyek és feszülnek a mellei, hanem rendesen fájnak, de nemcsak a cicik területén, hanem a hónaljban is. Az egyik ászanát a szokásos jógagyakorlatok közül nem is tudja elvégezni Anya, mert nem bír hasra feküdni.
 

2.) Hüvelyváladék egyértelmű megjelenése. Anyának ezzel sosem volt gondja, de most tisztasági betét után kiált a helyzet. Nincs viszketés, kellemetlenség, de a jelenség abszolút egyértelmű. (Nahát, magzat létemre milyen választékosan tudok fogalmazni :))
 

3.) Csípőfájdalom! – Anya minden terhességénél – így ennél is – a kezdetektől jelen lévő tünet: már most, a terhesség elején elkezdett tágulni a csípője, amit lehet érezni, enyhe fájdalom, mozgásra való érzékenység formájában. Anyának olyan érzése van, mintha óvatosabban kellene mozognia, így nem erőlteti a hosszas gyaloglást, vagy az egy helyben ácsorgást.

 

Nagytesómmal a következő tünetei voltak az 5-6. héten, még az előzőekhez pluszban:

 

1.) Aluszékonyság – Anyának olyan alacsony volt a vérnyomása, hogy a védőnő szerint nem is volt nyomás… Állandóan aludt volna, meg is tette, amikor csak lehetett :) 

2.) Egész napos émelygés – Semmi hányás, semmi extra, csak egyfajta rossz közérzet, ami egyértelműen a gyomorból indult. Ez a 13. héten szűnt meg, fokozatosan eltűnve.

 

Nagyonnagy tesómmal szinte semmilyen tünete nem volt a terhesség elején, ezt Anya mai napig a fiatal korának tudja be, meg persze annak, hogy Nagyonnagy tesóm lány, és nagyon jó baba volt (születése után is).

 

Anya sosem volt kívánós a terhesség elején – most sem az -, de a második trimesztertől már igen!

Nagyonagy tesómmal, 18 évvel ezelőtt hagymát evett hagymával, de valami brutális mennyiségben, amit némi szalonnával öblített le.
Nagytesómmal, 5 évvel ezelőtt gránátalmát és rántotthúst evett egyfolytában.

Hogy velem mi lesz? Mit fogok szeretni? Még nem döntöttem el :)

 

„Hé Anya! Küldj már le egy kis limonádét! Megszomjaztam a nagy blogolásban!”

 

A Baba

 

Anya jól eltervezte, hogy karácsonyra már rutinos nagycsalád leszünk. Aztán ugye az első próbálkozás kudarca után kiszámolta, hogy éppen pontosan karácsonykor leszünk nagycsalád, a rutint meg majd jövőre szerezzük meg.

 

De ez a terv is dugába dőlt.

 

Anya rádöbbent, hogy legközelebb 2012-ben fog szülni, ami rögtön megnyitotta számára a 2012 mappát, pedig Anya bő fél éveket szokott előre tervezni, 2012 még nem volt ott az aktualitások között, nem volt 2012-es apropó.

 

A második döbbenetes nemterhességi felismerés után anya úgy döntött, taktikát vált.
Azt vette észre magán, hogy már nemterhesként is úgy viselkedik és gondolkodik, mint aki legalábbis két hét múlva szülni fog. Azt figyelte, mikor és mit eszik, kizárta a káros gondolatokat magából, a káros embereket maga körül, elkezdte előkeresni a bő derekú ruháit, és amikor egy baráti összejövetelen valaki megkínálta egy szál cigivel, kedvesen elhárította, miközben arra gondolt: A kicsikémért még az évente két szál cigimről is lemondok.

 

Aztán szerencsére Anyának megjött a józanabbik esze, és rádöbbent: hiszen még nem is vagyok terhes!!! Kb. két hétig még biztosan nem is leszek! Mit mártírkodom én itt magamnak?

 

És ekkor Anya rájött, mi vele alapvetően a baj. Hirtelen eszébe jutott az előző terhessége Nagytesómmal: állandó, folytonos aggódás, nehogy vérezni kezdjen – a 8. héten vérzett -, aztán aggódás azért, nehogy újra összehúzódásai legyenek – a 28. héten majdnem megindult a szülés -, aztán azért, hogy nehogy koraszülött legyen – a 20. héten elkezdett nyílni a méhszáj -, egészséges legyen, a szülés könnyű legyen, minden mérete megfelelő legyen, minden vizsgálati eredmény tökéletes legyen, és így tovább.

 

Anya mindent szeret, csak aggódni nem. Az előző terhessége a Nagytesómmal mégis aggódással telt, és Anya azon kapta magát, hogy tulajdonképpen nem a babavárásra készül lelkiekben, hanem az aggódásra.

Aggódás azért, hogy egyáltalán megfoganjak, azért, hogy túléljem az első heteket, hogy nehogy valamelyik vizsgálat arra utaljon, hogy valami bajom van, hogy ne kelljen 4 hónapot feküdni, leamortizálva ezzel az izomzatát és a csontrendszerét, ne kelljen a védőnő rikácsolását hallgatni, hogy „Jaj, anyuka, nehogy túl sokat hízzon!” – mindezt az első pár héttől kezdve folyamatosan -, és ne kelljen a doki szigorú utasításai szerint élni, naponta 23 órát fekve tölteni… A Nagytesóm végül makkegészségesen a 39. hetet jócskán betöltve született meg. Feküdni a 36. hétig kellett, és mindenki azt hitte, hogy két nap múlva beindul a szülés, de nem. A hit az ilyenkor még kevés.

 

Anya igazából félt a terhességtől, az előző terhesség tapasztalatai alapján.

 

De Anyát elég kemény fából faragták egyébként – afféle amazon, aki néha bebújik a sarokba, és pityereg kicsit magának -, úgyhogy új szabályokat állított fel gondolatban:

 

1.) Ha bárki bármilyen eredménnyel stresszelni merészel a terhesség alatt, az páros lábbal lesz kirúgva! (Lásd. nőgyógyász, védőnő, gyerekorvos, stb.)

 

2.) Nem a pocaklakót kell félteni, hanem a kint lévőket. A pocakban van a legnagyobb biztonság, oda nem kell indokolatlanul sok figyelem.

 

3.) Ha bárki okoskodni merészel a terhességről a rokonok és barátok közül, szintén páros lábbal lesz kirúgva. Az oké, hogy mindenki jót akar, de harmadik gyereknél már hadd tudja a terhes nő a legjobban, mi a jó neki vagy a gyereknek!

 

Azok után, hogy ezeket a jó kis szabályokat lefektette, Anya úgy döntött, vesz egy doboz cigit, és minden nap elszív egyet, annak jelképeként, hogy nem foglalkozik görcsösen sokat az egészséges életmóddal, és nem készül minden idegszálával arra, hogy napokon belül beköltözöm a „fészekbe”. Mert az megtörténik akkor, amikor meg kell történnie.

 

Egy véletlen fórumos beszélgetést is elcsípett arról, ahogy terhes nők azt taglalták, mennyire nem sikerült teherbe esniük azokon a tankönyvi napokon (középidőben, a következő menstruáció első napjától visszaszámolt 14. naptól), hanem volt olyan, aki a jóval előtte, vagy jóval utána esett teherbe, szinte már a lehetetlen kategóriába sodorva a fogantatás esélyét. De a tények azok makacs dolgok.

 

Szóval Anya közölte Apával, hogy egész hónapban szabad a pálya, amikor jól esik. Apa kinézett az ablakon, és megkérdezte, hogy „de mi van akkor, ha nem is esik?”, mire Anya viccesen arcon legyintette (amit a szomszéd is hallott :)).

 

Úgy esett, hogy tökéletesen tervszerűtlenül zajlottak a dolgok. Anya nem is emlékszik, milyen napokon voltak együtt, de az biztos, hogy a kritikus három nap egyikén sem. Előtte és utána igen.

Anya közben eljutott oda tudatilag, hogy el tudta engedni a görcsösséget, és mivel a születésem várható ideje már így is 2012-re datálható, onnantól kezdve már mindegy, hogy az január lesz-e, vagy akár május.

 

Ezzel a boldog nyugodtsággal vette észre, hogy a szokásos keddi napon nem vett észre semmit…
Mármint nem jött meg a menstruációja.

 

Nem volt ideje ezzel foglalkozni, mert egy előadásra készült, és közben a nagyanyámat is orvoshoz kellett vinnie – szokásos kontrollra -, így úgy döntött, hogy este majd számol kicsit, hátha nem is az a hét van…

 

Este számolt, és rájött, hogy de, AZ a hét van, amikor menstruálnia kellene.

Szerdán még mindig semmi jele a pirosbetűs „ünnepeknek”. Anya, egy szál cigit szívva a teraszon, azon méláva, hogy semmi mellfeszülés, semmi hányinger, semmi szurkálás, semmi extra terhességi tünet, mégis úgy néz ki, mintha lenne valami… Ránéz a cigire, és ekkor jön rá: a cigit kívánja…
(Anya egyébként évek óta nem dohányzik, sátoros ünnepekkor, ha valaki megkínálja, elszív egy-egy szálat, ami éves szinten 2-3 szálnak felel meg, de vannak évek, amikor ez a pár szál is kimarad.)

 

Anya másnap is nagyanyámat istápolta a közeli kórház laborjánál, amikor eldöntötte, hogy hazafelé terhességi tesztet fog venni.
Úgy is lett.

Hazaérve Apának egy szót sem szólt, csak elment a WC-re – kb. du 4 óra volt -, pisilt, tesztelt, és addig ült ott, míg meg nem jelentem, rózsaszín csíkocska formájában.

Anya látott már ennél egyértelműbb terhességi tesztet is, de tudta, hogy délután 4-kor elég egyértelmű a jól kivehető rózsaszín csík is, és bizony, akárhonnan nézzük, ez bizony terhességet jelent.

 

Kijött a fürdőből, és megmutatta Apának a tesztet. Az először csak nézett bután, rá a tesztre, majd Anyára, majd a tesztre, majd megint Anyára, és mikor rájött, miről van szó, hangosan nevetni kezdett. Felugrott, megölelte Anyát, nevetett, Nagytesóm meg azt hitte, hogy a szülei meghibbantak. Aztán kapcsolt, és bár fogalma sem volt mi az apropó, felállt, és csatlakozott a nevető-ölelkező csapathoz.

Aztán mindenki ment a dolgára.

 

Én akkor voltam hivatalosan 4 hetes magzat, de egyébként csak 2 hetes. Vagy 1. A fene se tudja, mikor jöttem létre, de ez nem is fontos. Beköltöztem, itt vagyok.

 

Az ma már történelem. A terhességben az a jó, hogy mindig van mire várni, mindig van egy következő, nagyon gyorsan elérkező pont, amikor újabb fejlődési szakaszba lép az ember magzata. Így nem sok idő van a nosztalgiázásra, nem kell a múlton rágódni, mert egyébként is, az élet minden területén az a fontos, ami előttünk van, de a terhesség alatt ez még kézzelfoghatóbban jelentkezik.

 

Még csak egy kis differenciálódott sejtkupac vagyok, de ennyit még én is tudok.

 

A Baba

Eleinte azt számolta, hogy mikor érdemes „akciózni” ahhoz, hogy A Baba – vagyis én – összejöjjön, és ha lehet, akkor lány legyek (de egyébként Anya és Apa is úgy vannak, mint a legtöbb szülő, hogy mindegy, csak egészséges legyen)

Anya bejelölte a naptárában azokat a napokat, amelyeken esélyes a fogantatás. Tudtad, hogy egy normál ciklus mellett erre havonta kb. 3 napod van elméletileg? Persze a gyakorlat mindent cáfol.
 

Szóval, anya rákészült, bejelölte, majd adtak Apával az élvezeteknek. Napokon keresztül. J (Már elnézést, én még nem szocializálódtam, tehát prűd sem vagyok… Ha valakit zavar, hogy a gyerekek általában szex közben keletkeznek, az ilyenkor csukja be a szemét. A tény attól még tény marad J)

Igen kellemes bő egy hét volt ez, bár az utolsó napokban Anya fején átfutott néha ez a gondolat: - Öreg vagyok én már ehhez.

De a szent célért mindent ugyebár, ezért még hulla fáradtan is belecsaptak esténként a lecsóba, legalább jobban aludtak. Legalábbis Anya biztos. Érdekes módon, a nem aktuális napokon azért egyiküknek sem hiányzott a szex J.
 

Eltelt pár nap, és Anya egy reggel arra ébredt, hogy nagyon feszül a melle. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, lehet, hogy csak több vizet tart vissza a szervezete – gondolta.

Aztán másnap meg azt vette észre, hogy finom, pici szurkálásokat érez az alhasa tájékán. Olyan érzése volt, mintha odament volna minden vér, és történne ott valami.

Újabb reggel jött el, és Anya rádöbbent, hogy rosszul van a hűtő szagától.
Anya már kezdett örülni. Úgy érezte, hogy terhes.

Elsőre összejött! – kuncogott magában.
Este mondta is Apának: - Te, szerintem sikerült…
Mire Apa: - Nem lennék meglepve, neked mindig minden elsőre sikerül.

Bő egy hét múlva anya vett egy terhességi tesztet, bár a menstruációig volt még néhány napja. De úgy érezte, hogy terhes, gondolta, érdemes gyorsan megbizonyosodni erről, elvégre az első időszakban nagyon oda kell ám figyelnie a várandós anyukának, hiszen az első harmad – és ezen belül is az első hetek – a legkritikusabbak a szakemberek – és portálok – szerint.

A teszt negatív lett.

Anya ledöbbent.
Ilyen erős koraterhességi tünetek, a teszt meg negatív?

Na, jött a lázas böngészés a neten. Anya rájött, hogy valószínűleg túl korán tesztelt, hiszen a terhességi – HCG – hormon csak a beágyazódás környékén kezd el termelődni, a beágyazódás meg pont akkorra várható, amikor éppen meg kellene jönnie a következő menstruációnak.
 

Anya megnyugtatta magát, hogy van még 4-5 nap a következő pirosbetűs „ünnepig”, csak türelem, még kiderülhet, hogy kiderülök…
 

De megjött… Napra pontosan, egyértelműen, ahogy a nagy, szokások könyvében meg van írva.
 

Anya kicsit mérges lett. Apa nyugtatgatta, hogy „Majd sikerül legközelebb!”, de Anya bizonyos dolgokban maximalista, és ebből nem enged. Például az az elve, hogy a fogantatástól élő egyénnek kell tekinteni a babát, és már úgy kell rá gondolni, mint az 5, vagy akár 18 éves gyerekekre. Felelősséggel, őszinte szeretettel.

Anya rájött, hogy most egy-két hétig csak az üres – egyébként egészséges – méhére gondolhat felelőséggel és szeretettel, és ez elkeserítette.
 

Aztán Anya újra számolni kezdett. Visszamenőleg is, hátha valamit elnézett a naptárban… De nem. Aztán visszaszámolt az elmúlt egy évre, hogy volt-e néhány napos eltérés vagy csúszás a mensijében, hátha nem 28 napot kell számolni, hanem esetleg várható mostanában egy 29-30 napos ciklus… Komplett statisztikai kimutatást végzett, de csak arról bizonyosodhatott meg, hogy mindent jól számolt.
 

Újra közeledtek AZOK a napok. Anya kijelölte a kritikus 3 napot, és közölte Apával, hogy ezeken a napokon semmi sem jöhet közbe. Sem az évezred focimeccse, sem ügyfél, sem fejfájás, semmi.

Persze az egyiken közbejött: a kritikus 3. napon (ami a következő menstruáció első napjától visszaszámolva a 16. nap egy 28 napos ciklus esetében, legalábbis Anya számításai szerint), Anya egyszerűen elaludt a babagyártás előtt. Ólmos fáradtság tört rá meditáció után – merthogy Anya naponta kétszer meditál, és ha jól sejtem, ennek lesz még szerepe a jövőben -, hogy ki sem nyitotta szemét, az oldalára fordult, és aludt békésen.

Apa másnap röhögve hányta a szemére: - Nesze neked babaprojekt. Készülök, odabújok, várom, hogy mikor végzel a meditációval, te meg pikk-pakk horkolni kezdesz.

Anya ezt nem találta viccesnek, de azzal nyugtatta magát, hogy másoknak a kritikus 3 napot totál kihagyva is simán összejött a baba.
 

Aztán Anya a következő napokban azon agyalt, vajon miért veszi ennyire véresen komolyan ezt a fogantatás dolgot, elvégre ő maga a megtestesült lazaság egyéb kérdésekben. De aztán mosogatás közben bevillant: Anya 37 éves. Nem akar évekig csak úgy próbálkozni, és egyébként sem bíz semmit a véletlenre. Az az elve, hogy ha csinálunk valamit, azt csináljuk jól, és teljes átéléssel.

Hát ezért tapadt rá a babaprojekt témára ilyen intenzitással.
 

Anya megfogadta, hogy a következő esedékes menstruáció megérkezésének első napjáig egy árva hangot sem fog szólni és gondolni rám. Nem fog tesztet venni, és nem fog mindenféle koraterhességi jelekre odafigyelni, és számolni a napokat, legalábbis nem nyilvánosan. Apa sem fog tudni semmiről, csak elé áll majd a pozitív teszttel, amikor már biztosan késik a vérzése, és nagy lesz az öröm!
 

Persze Anya tervez, Anyatermészet pedig végez: ismét olyan erős koraterhességi jeleket tapasztalt magán, hogy nem tudta elkerülni az odafigyelést. Reggelente, sőt, egész nap émelygés, szagokra érzékenykedés, mellfeszülés, apró szurkálások a hasban, állandó pisilési inger, ólmos fáradtság, enyhe deréktáji fájdalom, és így tovább.
 

Aztán jött a döbbenet: megint megjött! Időre, rendesen, egyértelműen.

Anya majdnem lefordult a WC-ről, szinte rosszul lett a tudattól: nem terhes.

 

Aztán Anya már másnap stratégiát váltott, aminek meg is lett a következménye egy hónap múlva: ÉN.

De erről majd legközelebb!

 

 

Anya és apa februárban kacsintottak össze, egy wellness-szálloda liftjébe lelépve. Az apropót az adta, hogy a liftből pár pillanattal azelőtt, hogy az összekacsintás megtörtént volna, egy háromtagú kis család „gurult” ki: fiatal pár egy babakocsiban egy picúrmanót tolt. A manó lehetett vagy fél éves, óriási kék szemekkel, és szemmel láthatóan a női nemet erősítette, elvégre egy icipici rózsaszín hajcsatt fogta össze pár szál haját, a homlokánál.

 

Anya így szólt apához, miközben megnyomta az emeletre vivő gombot, miután a kiscsalád elhaladt: - Na, mit szólnál, ha jövőre mi is ilyen formációban jönnénk üdülni?

Anya tulajdonképpen viccelt, hiszen a nagytesóm – akiről még sokat fogok szerintem mesélni – körüli terhességi és koragyermekkori élmények elvették az újabb babától a kedvet, de apa huncut módon nem viccnek vette.

-          Én örülnék neki! – közölte.

Anya meghökkent: - Hé, hát nem úgy volt, hogy nem akarunk már több gyereket?

Mire Apa: - Miért? Biztosan nem lenne semmi gond, a Nagy pedig olyan jó testvér lenne!

Anyának napokra elállt ettől a szava. Apa a szobába érve ugratta, hogy „Na, elkezdjük most a babagyártást?”, de Anya közölte, hogy „Ma már kétszer akcióztunk, nem hinném, hogy pont a harmadiktól jönne össze, úgyhogy nyugodtan pihentesd magad.”

Apa szólt, hogy majd Anya szóljon, hogy mikor alkalmas…
Ennyiben maradtak.

 

Anya világ életében sok gyereket akart, de aztán kinőtt ebből. Korán szülte Nagyonnagy tesómat, aki most már lényegében felnőtt, és kicsivel több, mint 5 éve a Nagy tesómat. Anya nem vágyott már újabb 15 kiló súlyfeleslegre, állandó, pocaklakóért való aggódásra, éjszakai virrasztásokra, a világtól való elzárkózásokra a baba miatt, pontosan addig a pillanatig, amíg Apa huncut szemvillanását meg nem látta. Ugyanis Anya azt hitte, hogy Apa ugyanazt gondolja, mint ő: nem kell több gyerek.

 

De elég volt egy égszínkék szempár, egy rózsaszín hajcsatt abban a pár szál hajban, és hirtelen előbukkant egy rég elfeledett érzés: az újabb gyermek utáni vágy.

 

Úgy fest, hogy én leszek az az újabb gyermek.

Hát így kezdődött.
A folytatást pedig majd meglátjuk együtt.

 

 

Ui.: Természetesen nem én írom a blogot, elvégre, ha jól számolom, még kezeim sincsenek, éppen most vannak kialakulóban, de megkértem Anyát, hogy segítsen tolmácsolni a gondolataimat, neki egyébként is rutinja van ebben.