A Baba Blogol - A pocaklakó jelenti

 

Anya jól eltervezte, hogy karácsonyra már rutinos nagycsalád leszünk. Aztán ugye az első próbálkozás kudarca után kiszámolta, hogy éppen pontosan karácsonykor leszünk nagycsalád, a rutint meg majd jövőre szerezzük meg.

 

De ez a terv is dugába dőlt.

 

Anya rádöbbent, hogy legközelebb 2012-ben fog szülni, ami rögtön megnyitotta számára a 2012 mappát, pedig Anya bő fél éveket szokott előre tervezni, 2012 még nem volt ott az aktualitások között, nem volt 2012-es apropó.

 

A második döbbenetes nemterhességi felismerés után anya úgy döntött, taktikát vált.
Azt vette észre magán, hogy már nemterhesként is úgy viselkedik és gondolkodik, mint aki legalábbis két hét múlva szülni fog. Azt figyelte, mikor és mit eszik, kizárta a káros gondolatokat magából, a káros embereket maga körül, elkezdte előkeresni a bő derekú ruháit, és amikor egy baráti összejövetelen valaki megkínálta egy szál cigivel, kedvesen elhárította, miközben arra gondolt: A kicsikémért még az évente két szál cigimről is lemondok.

 

Aztán szerencsére Anyának megjött a józanabbik esze, és rádöbbent: hiszen még nem is vagyok terhes!!! Kb. két hétig még biztosan nem is leszek! Mit mártírkodom én itt magamnak?

 

És ekkor Anya rájött, mi vele alapvetően a baj. Hirtelen eszébe jutott az előző terhessége Nagytesómmal: állandó, folytonos aggódás, nehogy vérezni kezdjen – a 8. héten vérzett -, aztán aggódás azért, nehogy újra összehúzódásai legyenek – a 28. héten majdnem megindult a szülés -, aztán azért, hogy nehogy koraszülött legyen – a 20. héten elkezdett nyílni a méhszáj -, egészséges legyen, a szülés könnyű legyen, minden mérete megfelelő legyen, minden vizsgálati eredmény tökéletes legyen, és így tovább.

 

Anya mindent szeret, csak aggódni nem. Az előző terhessége a Nagytesómmal mégis aggódással telt, és Anya azon kapta magát, hogy tulajdonképpen nem a babavárásra készül lelkiekben, hanem az aggódásra.

Aggódás azért, hogy egyáltalán megfoganjak, azért, hogy túléljem az első heteket, hogy nehogy valamelyik vizsgálat arra utaljon, hogy valami bajom van, hogy ne kelljen 4 hónapot feküdni, leamortizálva ezzel az izomzatát és a csontrendszerét, ne kelljen a védőnő rikácsolását hallgatni, hogy „Jaj, anyuka, nehogy túl sokat hízzon!” – mindezt az első pár héttől kezdve folyamatosan -, és ne kelljen a doki szigorú utasításai szerint élni, naponta 23 órát fekve tölteni… A Nagytesóm végül makkegészségesen a 39. hetet jócskán betöltve született meg. Feküdni a 36. hétig kellett, és mindenki azt hitte, hogy két nap múlva beindul a szülés, de nem. A hit az ilyenkor még kevés.

 

Anya igazából félt a terhességtől, az előző terhesség tapasztalatai alapján.

 

De Anyát elég kemény fából faragták egyébként – afféle amazon, aki néha bebújik a sarokba, és pityereg kicsit magának -, úgyhogy új szabályokat állított fel gondolatban:

 

1.) Ha bárki bármilyen eredménnyel stresszelni merészel a terhesség alatt, az páros lábbal lesz kirúgva! (Lásd. nőgyógyász, védőnő, gyerekorvos, stb.)

 

2.) Nem a pocaklakót kell félteni, hanem a kint lévőket. A pocakban van a legnagyobb biztonság, oda nem kell indokolatlanul sok figyelem.

 

3.) Ha bárki okoskodni merészel a terhességről a rokonok és barátok közül, szintén páros lábbal lesz kirúgva. Az oké, hogy mindenki jót akar, de harmadik gyereknél már hadd tudja a terhes nő a legjobban, mi a jó neki vagy a gyereknek!

 

Azok után, hogy ezeket a jó kis szabályokat lefektette, Anya úgy döntött, vesz egy doboz cigit, és minden nap elszív egyet, annak jelképeként, hogy nem foglalkozik görcsösen sokat az egészséges életmóddal, és nem készül minden idegszálával arra, hogy napokon belül beköltözöm a „fészekbe”. Mert az megtörténik akkor, amikor meg kell történnie.

 

Egy véletlen fórumos beszélgetést is elcsípett arról, ahogy terhes nők azt taglalták, mennyire nem sikerült teherbe esniük azokon a tankönyvi napokon (középidőben, a következő menstruáció első napjától visszaszámolt 14. naptól), hanem volt olyan, aki a jóval előtte, vagy jóval utána esett teherbe, szinte már a lehetetlen kategóriába sodorva a fogantatás esélyét. De a tények azok makacs dolgok.

 

Szóval Anya közölte Apával, hogy egész hónapban szabad a pálya, amikor jól esik. Apa kinézett az ablakon, és megkérdezte, hogy „de mi van akkor, ha nem is esik?”, mire Anya viccesen arcon legyintette (amit a szomszéd is hallott :)).

 

Úgy esett, hogy tökéletesen tervszerűtlenül zajlottak a dolgok. Anya nem is emlékszik, milyen napokon voltak együtt, de az biztos, hogy a kritikus három nap egyikén sem. Előtte és utána igen.

Anya közben eljutott oda tudatilag, hogy el tudta engedni a görcsösséget, és mivel a születésem várható ideje már így is 2012-re datálható, onnantól kezdve már mindegy, hogy az január lesz-e, vagy akár május.

 

Ezzel a boldog nyugodtsággal vette észre, hogy a szokásos keddi napon nem vett észre semmit…
Mármint nem jött meg a menstruációja.

 

Nem volt ideje ezzel foglalkozni, mert egy előadásra készült, és közben a nagyanyámat is orvoshoz kellett vinnie – szokásos kontrollra -, így úgy döntött, hogy este majd számol kicsit, hátha nem is az a hét van…

 

Este számolt, és rájött, hogy de, AZ a hét van, amikor menstruálnia kellene.

Szerdán még mindig semmi jele a pirosbetűs „ünnepeknek”. Anya, egy szál cigit szívva a teraszon, azon méláva, hogy semmi mellfeszülés, semmi hányinger, semmi szurkálás, semmi extra terhességi tünet, mégis úgy néz ki, mintha lenne valami… Ránéz a cigire, és ekkor jön rá: a cigit kívánja…
(Anya egyébként évek óta nem dohányzik, sátoros ünnepekkor, ha valaki megkínálja, elszív egy-egy szálat, ami éves szinten 2-3 szálnak felel meg, de vannak évek, amikor ez a pár szál is kimarad.)

 

Anya másnap is nagyanyámat istápolta a közeli kórház laborjánál, amikor eldöntötte, hogy hazafelé terhességi tesztet fog venni.
Úgy is lett.

Hazaérve Apának egy szót sem szólt, csak elment a WC-re – kb. du 4 óra volt -, pisilt, tesztelt, és addig ült ott, míg meg nem jelentem, rózsaszín csíkocska formájában.

Anya látott már ennél egyértelműbb terhességi tesztet is, de tudta, hogy délután 4-kor elég egyértelmű a jól kivehető rózsaszín csík is, és bizony, akárhonnan nézzük, ez bizony terhességet jelent.

 

Kijött a fürdőből, és megmutatta Apának a tesztet. Az először csak nézett bután, rá a tesztre, majd Anyára, majd a tesztre, majd megint Anyára, és mikor rájött, miről van szó, hangosan nevetni kezdett. Felugrott, megölelte Anyát, nevetett, Nagytesóm meg azt hitte, hogy a szülei meghibbantak. Aztán kapcsolt, és bár fogalma sem volt mi az apropó, felállt, és csatlakozott a nevető-ölelkező csapathoz.

Aztán mindenki ment a dolgára.

 

Én akkor voltam hivatalosan 4 hetes magzat, de egyébként csak 2 hetes. Vagy 1. A fene se tudja, mikor jöttem létre, de ez nem is fontos. Beköltöztem, itt vagyok.

 

Az ma már történelem. A terhességben az a jó, hogy mindig van mire várni, mindig van egy következő, nagyon gyorsan elérkező pont, amikor újabb fejlődési szakaszba lép az ember magzata. Így nem sok idő van a nosztalgiázásra, nem kell a múlton rágódni, mert egyébként is, az élet minden területén az a fontos, ami előttünk van, de a terhesség alatt ez még kézzelfoghatóbban jelentkezik.

 

Még csak egy kis differenciálódott sejtkupac vagyok, de ennyit még én is tudok.

 

A Baba